Karaffa Gyula versei

A versek, akár a madarak, szabadságból egy darab...

Gagyi, vagy nem gagyi?

(A kreativitás elmélete)

   Bár a „gagyi” fogalmával a színházi élettel kapcsolatban kellene foglalkoznom, mégis nagy a kísértés, hogy megvizsgáljam jelenkori hatását más művészeti ágakban, illetve foglalkozásokban, mesterségekben. Ám először a „gagyi” egyszerű, hétköznapi életben való térnyerésével kell foglalkoznom.

   Minden kornak megvannak a maga skrupulusai a kultúrában is, ám a „gagyi”, s a fogalom jelentése internacionálisnak és kortalannak tűnik. A „magaskultúra” mellett mindig is „vevők” voltak a szélesebb, mondjuk ki, tanulatlanabb, műveletlenebb, igénytelenebb néprétegek, emberek az egyszerűbbnek tűnőre, az „olcsóbbra”, a „ponyvára”, a kommerszre, a szórakoztatóra. Ám számukra a szórakozást, a művelődést a „tömegkultúra”, a televízió kereskedelmi csatornái, az épp futó slágergyanús szerzemények és az éppen aktuális „ponyva trend” adja. Nem bűn az, ha valaki ki akarja kapcsolni magát néhány órára, napra a mindennapok taposómalmából, és ehhez segédeszközöket vesz igénybe, úgymint a szórakoztató zenei műsorok, a sci-fik, vagy krimik, a katasztrófafilmek, vagy akár diznilend. Ám ez csak abban az esetben elfogadható, megérthető, ha az illető, illetők a másik oldalt, a kultúra komolyabb szegmensét is ismerik, vagy legalább halvány sejtésük van arról, hogy a Dallason (megint elővette az egyik kereskedelmi csatorna) kívül vannak pl. Tarkovszkíj filmek is a világon. Ugyanez érvényes a zenében is: Ha valaki Ótós Jocót hallgatja, de tudomása van Lisztről is, s így választja a gagyit, akkor lelke rajta.

    Ennél a pontnál már helyben vagyunk! A gagyi térnyerése a különféle művészeti ágakban, zenében, színházban, irodalomban, de a hétköznapokban, az „alkalmazott” művészeti ágakban (városkép, kirakatok, reklámok) is szinte törvényszerű akkor, amikor a közműveltség nagyon mély szinten van. Márpedig ma Magyarországon a Köz műveltségi szintje inkább negatívan értékelhető, mintsem pozitívan.

    Magyarországon 20. éve, a „rendszerváltáskor” összeomlott mindaz, amit addig törvényszerűnek, állandónak, és jónak tartottunk. (Ezzel nem azt állítom, hogy a szocializmus 40 évében nem voltak problémák, hogy Kánaánban éltünk! De ennek elmesélése, kibontása egy másik sztori lenne.) Bár pl. az irodalomban és a színházakban is működött a sokszor emlegetett és gyűlölt 3T, ennek ellenére a közművelődésért felelősek sokkal láthatóbb és látványosabb, no meg, hasznosabb munkát végeztek az állandó emberi értékek propagálásában. (Talán a nagy folyamatok kézben tartásához mégsem árt egy erős kéz!?) Anno, 1989-ben, Nyíregyházán éltünk feleségemmel, ahol rengeteg népművelőt ismertem, akik a szó nemes értelmében valóban művelték a népet, minden tevékenységük (munkaidőn túl is) erről szólt, s nagy eréllyel szereztek érvényt elképzeléseiknek, akaratuknak. Mondhatni, nem volt lehetetlen előttük. Nagyon sok íróval, költővel álltam kapcsolatban abban az időben, s róluk is ez mondható el. Általában egy-egy zseninek is mondható költő, író „fejükre nőtt”, vagy épp „kinőtt közülük”, ám ezt senki sem vette zokon, nem érezte e miatt azt, hogy ő maga a középszer lenne. (Örömmel említem, hogy volt szerencsém az egyik zsenit, Ratkó Józsefet ismerni.) Manapság, mikor már „Amerikából bejött a zene”, s vele együtt a kommersz, az igénytelen, a komoly tartalom nélküli alkotások is, (IS kiemelve!) szinte (a megélhetési válság  mellett) önértékelési zavarokkal küzd minden egyes, a különféle művészeti ágakban alkotó ember. Mert miért is tart ki még az álmai, a vágyai mellett, miért is hiszi, hogy munkájával akár egy jottányit is sikerül megváltoztatni Magyarország közművelődési helyzetét? Valamikor elindult egy „Művelt nép” mozgalom, aztán a régi, a szocializmushoz (is) köthető dolgokat mindenki elkezdte szégyellni. Így sorra abbamaradtak a jó, a már kipróbált dolgok is, (Egy példa a gazdaságból: Mi szétvertük a termelőszövetkezeti rendszerünket, a lengyelek azóta építették fel a sajátjukat! És működik, sőt, jól működik.) helyüket természetszerűleg a zavaros, a silányabb, a „modern”, vagy az idegenben épp „trendi” vette át. (Pedig az egyszerű parasztember is tudja, az okos nem bont addig, míg nincs helyette más.) Emlékszem, a kilencvenes évek elején, a román forradalom után szabadabban jöttek haza az anyaországba az erdélyi magyarok. A körösfőiek hozták a népviseleteiket, a csizsmát, a kalapot, a ruvákot, a tüszüt s egyebeket, s adták el márkáért a németeknek, olaszoknak, japánoknak, akiknek ez nem a mindennapi élethez kellett, hanem kuriózum, érdekesség volt számukra csupán. Nem vették észre azok a körösfőiek, hogy önmagukból adtak el egy-egy darabot, s helyette felvették a farmerdzsekit, a bézbólsapkát? (Vajon Malonyay lerajzolná így őket?) Bár egyformáknak látszottak a népviseleteikben, nem vették észre, hogy karakterüket, saját arcukat épp akkor vesztették el, hogy igazán egyformává, tucatemberré, „európaivá” akkor lettek, amikor felvették az idegen kultúra kellékeit?

   A nemzeti kultúra, a hagyomány, a nemzeti múlt ebben az időben kezdett egyre inkább terhessé válni a gazdasági élet miatt (is) liberalizálódó országban. Mindenki egymással versenyezve akart városiasabb, európaibb, modernebb, korszerűbb lenni. A vidékiség pejoratív fogalommá vált, a népi kultúra relikviái múzeumokba való, vagy habókos egyetemisták által gyűjtött, vagy egy-egy magányos mohikánként dolgozó kézműves által készített kuriózumokká váltak. Így szakadtunk el lassan mindentől, ami a miénk volt addig, s lettünk önként és dalolva „világpolgárokká”, tucatemberekké. (Tisztán emlékszem arra is, amikor nagyanyám nádfedeles, tökéletes állapotban lévő, kényszerből eladott parasztházát kemencéstül, istállóstul eldózeroltatta az új tulajdonos, s helyére egy modern „palotát” húzatott fel.)

   Természetesen ez a folyamat magával hozta azt is, hogy az értékvesztett ország zavarosában halászva, mindenféle „modern” irányzat képviselője megtalálhatta a helyét. Ugyan, ez a hely nem járt ki neki, de megtalálta! A színházakban ma már nem csak az a trend, hogy az ismert, a hagyományos, a kipróbáltan sikeres színdarabokat adják elő, hanem újat, új szerzőktől, akár új színházakban. (S néha ezzel a határokat, a közönség tűrőképességének határait feszegetik a rendezők.) A zenében nem az a trend, hogy a népzenénket megismertessük, vagy használjuk, hanem az idegen, a távoli előtt boruljon le a közönség, de sokszor a szakma is. Az irodalomban nem az a trend, a felfogás, hogy a klasszikusok már letettek valamit az asztalra, az idő megrostálta már művészetüket, s csak az arra érdemes maradt meg a kollektív emlékezetben, hanem az, hogy művészetük mára már ósdi, elavult, nem korszerű, nyelvezetük érthetetlen. Helyettük száz és száz új, és önjelölt hérosz jött, akik a szakmát sem voltak hajlandóak megtanulni tisztességesen, ám kóklerséggel, blöffel és állítólagos modernséggel pótolták hiányosságaikat. Mondanivalójuk nincs, az ihlet, katarzis, haza, hazaszeretet szótól kiütést kapnak, de mindenről mindenkinél jobban tudnak… beszélni! Létérdekük, hogy elhitessék az emberekkel, a befogadókkal, az olvasókkal, hogy amit ők csinálnak, és ahogy ők csinálják, az a jó, az az új, az a modern, az az érték! Nem kellett sokat szenvedniük, hogy a hazugságaikat elhiggyék a még „kultúrát fogyasztók”, mert érthetetlen és máig megfejthetetlen módon szinte megdelejezve, álomkórosként követte a nagy többség ezeket a modernkori kulturprófétákat.

    Értehetetlen és megfejthetetlen? Ugyan, dehogy! Nagyon is megfejthető, hiszen a történések a közelmúltban játszódtak! Mint ahogy már említettem, kezdődött a dolog a rendszerváltásnak nevezett hatalomváltással. Az új politikai elit úgy „zavarta” el a régit, hogy semmire nem volt rálátása, az ország gazdasági helyzetéről mit sem tudott. Megszerezték ugyan a politikai hatalmat, de a háttérben zajló, főként a gazdasággal összefüggő történésekről halvány gőzük sem volt. (Ha mégis, ha volt, az visszatekintve bűnükként róható fel. Hogy hagyták!) Így egyfajta kényszerhelyzetbe is kerültek. A régi rend nagyon sok vezetőjéről minden elmondható, csak az nem, hogy kultúremberek voltak. Hatalmukat, pozíciójukat sokszor baráti, rokoni, vagy épp elvtársi alapon kapták, szerezték, ahhoz sokszor a legkisebb intellektuális erőfeszítést sem kellett megtenniük. (E téren sem különb a helyzet ma, ne áltassuk magunkat!) S ha egy döntéshozóban, irányítóban, az ország sorsát kézben tartóban nem alakul ki bizonyos igény az intellektusra, a kultúráltságra, akkor bizony igazzá válik a mondás: A fejétől bűzlik a hal.

    Magyarországon rengeteg tudatlan, kultúrálatlan, a szellemi javakra igénytelen politikus, és döntéshozó van! Olyanok is akadnak a Magyar Parlamentben, akik még beszélni sem tudnak rendesen, 2009-ben is csak makognak, érthetetlenül, zavarosan. (Megválasztásuk nem csak a saját hiúságukról, karriervágyukról, önkritikátlanságukról mesél, hanem az őket oda helyezőkről, megválasztókról is!) Az ilyen emberről joggal feltételezhető, hogy nem olvas, hogy nem jár színházba, és a TV csatornák közül nem a Dunát, vagy a MTV2-est nézi. S ha önmaga nincs benne ebben a világban, azt nem is tartja értékesnek! És ez adja a legtöbb problémát. Ugyanis, az ilyen ember, ha fajsúlyosabb esetekben döntenie kell, szemrebbenés nélkül a gagyi, az értéktelen mellett dönt majd, az érték, a kultúra, a könyvkiadás, a színházi élet, a komolyabb zene, a művészetek ellenében! Az ilyen embert nyugodtan elnevezhetjük „gagyi ember”-nek!

    A „gagyi embert” nem érdekli más, csak a pénz! Az anyagi javak. A „gagyi ember”-nek nincs igénye a szellemi javakra, mert önmagát is puszta matériának, húsnak, ereknek, csontoknak, zsigereknek tartja. Az ilyen embert nem érdekli a kultúra. A művelődés. A Köz művelődése. Mert az ilyen ember individualista, karrierista. Az ilyen emberek hatalmuk fenntartása érdekében kénytelenek elhitetni a többséggel, hogy az a jó, ami olcsó, az a sikeres, aki anyagi javakat halmoz. Az ilyen ember el akarja hitetni a többséggel, hogy mindig az újat kell keresni! Hogy a dolgok lényege a modernizációban van! Hogy ami állandó, ami kipróbált, ami jó, az unalmas! Hogy az izgalmakat kell keresni, az extrémet a normális helyett! És az ilyen ember ehhez minden eszközt megragad, engedélyez magának. (Koronként mást és mást: Hol elpusztít, hol bebörtönöz, hol csak ideológiájával nevetségessé tesz, hol csak a vásárlói, fogyasztói szemléletet erősíti fel irreálisra.) A „gagyi ember” a mai kor terméke? -tehetné fel joggal a kérdést az értő szemlélő. Á, dehogy! Minden korban megvolt és meglesz a „gagyi emberek” sokasága. A kérdés csak az, hogy a társadalom öntudata engedi-e, hogy létszámukkal jelentős többségbe kerüljenek a döntéshozói pozíciókban! Jelenleg, Magyarországon (én azt látom) a döntéshozó pozíciókban bizony a „gagyi emberek” sokasága van. És ezért lehet kérdés egyáltalán mára az, hogy „a „gagyi” (értsd: üres, olcsó, hatásvadász elem) bármely formai vagy tartalmi megjelenése – akár idézet formájában – tárgya, illetve eszköze lehet-e a művészetnek, beemelése, felhasználása ízlésrombolásnak minősül, vagy a művészi szabadság kiterjesztésének?”

    A gagyinak sehol sem lenne létjogosultsága! Ám modern korunkban sajnos ez nem így van. A „gagyi emberek” sokasága „dolgozik” (sokszor öntudatlanul) az ügyön, hogy a nemzet szellemi javai megsemmisüljenek, a nemzet tagjainak szemléletmódja anyagias legyen, kultúráltsága minimális szintre zuhanjon, illetve irányítottan csakis azokat a kulturális formákat keresse, amiben a „gagyi ember” anyagilag érdekelt!

    Tudom, hogy ezen írásom is egy, a sok „vészharang kondítás” közül. Tudom, hogy annyian kongatjuk ezeket a harangokat nap mint nap, hogy szinte belesüketül az ember a hangzavarba. Ám, akiknek szánjuk, azok bizony MP3-as lejátszójuk fülhallgatójától, vagy sportkocsijuk kipufogóhangjától, vagy plazmatévéjük hangszóróitól, vagy kastélyaik vastag falától, vagy épp hétköznapi gondjaik kiáltozásaitól, a „mindenből a legolcsóbbat” filozófiától nem hallják meg a kondításokat!  

A „végek” (b)irodalma…

(Tizenkilenc évvel a „rendszerváltás” után)

„Ma már az ember a szülőfalujában is gyüttment…”

Handó Péter

Sokáig gondolkodtam, hozzákezdjek-e ehhez az íráshoz, és ez a hezitálás már egyfajta értékítélet, vélemény is a mai magyar-, és Nógrád megyei „irodalmi helyzetről”. Van-e értelme egyáltalán Magyarország, Nógrád megye irodalmi életében/ről gondolkodni, vagy maradjon csendben az alkotó ember íróasztali lámpája fénypászmája alatt, a monitor szemet fárasztó lilája előtt, s töltse meg fiókját rossz, jó, illetve nagyon jó művekkel, hátha… egyszer… valamikor… s mindeközben várjon „hitet, őrülést, és öngyilkolást”? Vagy fogja be magát egy „idegen szekér” elé igáslónak, csak azért, hogy legalább a nevét megismerjék, vagy el ne feledjék, ha már írásra adta a fejét? Mi az érték ma? Mi az, amivel önmagam „megvalósíthatom”, már, ha egyáltalán kell az önmegvalósítással foglalkozni! Aztán arra a következtetésre jutottam, hogy igen, van értelme, hozzákezdek ehhez az „esszéhez”. Mert a leírt, kimondott szónak (iroda-lomnak) ha változtató hatalma mára már nincs is a világban, de legalább a lelkemet gyógyító adottságát fel kell használnom. Magamért! Mert bizony, mindig is önmagára gondolva ragad tollat, klaviatúrát az íróember. Az ember már csak ilyen önző „állat”, mindent csakis magáért tészen, és nincs olyan a Nap alatt, amit nem önmagáért tenne! Önmagáért viszont az ember manapság már mindenre képes! Észrevették? Még arra is, hogy a jövőjére nézvést akár tudatosan, akár oktalanul maga ellen cselekedjen. Így van ez a „mai magyar irodalomban”, illetve a Nógrád megyei „irodalmi helyzetben” is.

    Valamikor a nyolcvanas években (akkori fogalmak szerint fiatalon, 23 évesen) és kis kavicsként estem bele a magyar irodalom még langymeleg, állóvizű tavának szegletébe, azon belül is a tó Nyíregyházi végén. Alig-alig fodrozódott a víz utánam. (Mások után se jobban.) Kis „tószeglet” volt, de nagy nevekkel: Katona Béla, Karádi Zsolt, Madár János, Mester Attila, Bodnár István, Nagy István Attila, Antal Attila, Budaházi István, Jánosi Zoltán, de mind közt talán a legismertebb és a legszeretettebb, Ratkó József. Minden állandónak tűnt nekem akkor, és minden egyszerűnek hatott. Könnyű volt bekerülni a „Kör”-be, elég volt hozzá egy Mozgó Világ béli megjelenés, és máris befogadtak a „kollégák” maguk közé. Nagyobb rálátásom lett így Szabolcs megye, s azon keresztül az ország irodalmi életére. Mit mondjak: Amit láttam, nem tetszett igazán. Az állandóság csak illúzió volt, a nagy többség előtt a cél ismeretlen, vagy távoli, és az egyszerűség álarca mögött bonyolult hatalmi harcok, helyezkedések, önbecsapások, arculköpések jelölték ki az irányt, s aki ezen az ösvényen nem akart tovabandukolni a csapattal, számkivetettként harcolhatott az ösvényen kívüli dzsungel burjánzó, és vad „húsevő növényeivel”. Ezt az ösvényt akkor a hivatalos kultúrpolitika korifeusai jelölték ki, odafenn, Budapesten, ám mindenki kötelező érvényűnek tartotta a rajta való gyaloglást, és egyedül valónak tartotta EZT az ösvényt, mintha más nem is létezhetne. Az ösvény határvonalait az állami támogatások, és az esetlegesen megjelenő kötetek, vagy beígért megjelenések adták. Ám, minden hátránya ellenére volt értelme anno az írásnak. Mi is? Az, hogy akkor még olvastak az emberek szépirodalmat, regényeket, verseket, klasszikusokat, kortársakat, ismeretterjesztő irodalmat, sci-fi-t, mindent és mindenkor. S erről vissza is jeleztek. Nagy igény volt az írott szóra, (érdekes téma az is, hogy miért) s ezt az igényt igényesség is kísérte, az akkor kibontakozó avantgarde, modern kezdeményezések, szabadabb formák, kísérletezések, s mindezzel egyidőben a színművészetben, a zenében is teret nyerő új hangok, elképzelések a közönség ízlését is kezdték nyitottabbá, befogadóbbá tenni. Hatott az irodalom, az írott szó, mert olyan évtizedek teltek el nálunk, amik alatt  ellenállást, megmaradást, valahová-valakikhez tartozást is jelentett egy-egy novella, regény, vagy vers. Az akkor (az országos vérkeringésben) induló költők, írók egyre hangosabban dörömböltek a kapukon, s követelték beeresztésüket a „dzsungelből” a „hivatalos” irodalom ösvényére. (Azt hitték odakinn rágják a húsukat, még nem is sejtették, az igazi „húsevés” csak az ösvényre beeresztésük után vár rájuk. Rájuk, mint „friss húsra”.) Dörömbölésük eredménye az volt, hogy sorra jelentek meg írásaik, verseik, köteteik, ezzel is hozzájárulva a szocializmusnak nevezett képződmény repedéseinek tágításában. Persze ezekről a kezdeményezésekről akkor és ott, Nyíregyházán csak elvétve hallott az olvasó, a könyvesboltok hatalmas forgalommal zárták a napokat, és a magamfajta könyvárus is tehetett a Köz műveléséért olyanokkal, hogy pl. könyves pavilonom falán kiplakátoztam a nekem tetsző rövid verseket, a „hét verse” címmel. És olvasták. (Egyszer pl. Németh Péter Mikola versét: Álmomban verset pisiltem a hóba…) Vagy olyasmikkel, hogy az eladott könyvekbe csempészve, Erika-írógépen sokszorosított „röplapokkal” figyelmeztettem a már akkor is kitapintható, de még csak mérsékelten terjedő „ízlésromlás”-ra. És vitték. Aztán megfigyelt „a nagy testvér” engem is. Pedig magam sem találtam még a nagy felfordulásban! És bizony, abban az időben „Amerikából bejött a zene”. Először jómagam mint punk-zenész basszusgitároztam, majd szaxofonoztam a Győztes Tartor nevű együttesben. A világméretű globalizálódás, a nyitás, a szabadság illúziója, a Nyugathoz való hasonulás sokaknak, talán túlzottan is sokaknak vált életcéljává. A zavarosban halászó konjunktúra-lovagok ekkor vagyonokat tudtak összegyűjteni a zene-, videokazetta másolásokkal, de ugyanígy a nyugati szexlapok terjesztésével, a szocialista gazdálkodás hibáiból eredő tárgyi hiányosságok kielégítésével, vagy (már akkor is) pletykakönyvek írásával. És talán ez volt az az időszak, amikor a materialista ideológia alapján felépült társadalmak bukásával egyidőben (és annak ellenére) a világon mindenütt (a volt szocialista országokban is!) győzött a materializmus! Innentől eredeztethető az egész világon uralkodó anyagias szemlélet térnyerése, a globális kapitalizmus. A hit és idea-nélküli világ terjeszkedése. (Épp a napokban lépett erre az útra talán utolsóként Kuba is, ahol már mobiltelefonokat, de számítógépeket is vehet boldog-boldogtalan. Innen rövid az út, hogy a szivarsodró üzemekben valamilyen indokkal elhagyják az újságok, könyvek felolvasását, hogy kastélyokat építsenek a kilopott szivarok füstje által jótékonyan eltakarva.) Amióta a hivatalos rendszerváltás megtörtént Magyarországon, azóta mondhatjuk Madáchcsal: „E régi eszmék többé nincsenek/nem kisszerű volt-é a hon fogalma?/Előítélet szülte egykor azt,/Szűkkeblűség, versenygés védte meg./Most már egész föld a széles haza,/ Köz cél felé társ már minden ember,/S a csendesen folyó, szép rend fölött/Tisztelve áll őrül a tudomány.”

Ha valami rossz van, vagy elromlott a mai magyar irodalomban, akkor annak okaként az iménti idézetteket tartom. Ugyanis a lassan elmúlt két évtized alatt átértékelődtek addigi fogalmaink, és vannak olyanok, amikről ciki írni versben, regényben, sőt, még csak említeni sem ildomos, mert ha azt megteszi valaki, könnyen rásül az „amatőr” bélyeg. Viszont „nemzeti” irodalom nincs, vagy ha szórványosan van is, az nem tölti be azt a helyet, amit neki kellene, mert nem emelkedett olyan magas színvonalra, ami erre determinálná, illetve, nem születtek olyan nagy kaliberű képviselőik, akik a megfelelő rangra emelhetnék. Sőt, egyes politikai körök „áldásos” tevékenysége okán a nemzeti irodalom s annak művelői mára a közvélekedés előtt egyenlőek lettek a giccsessel, a tehetségtelenséggel, a sznobizmussal, és a dilettantizmussal, vagy épp a szélsőjobbal. Bizonyos témákkal tilos foglalkozni egy „valamire való” költőnek manapság, bocsánat, szabad, de az egyenlő az irodalmi-öngyilkossággal! Ilyen témák például: Haza, hazaszeretet, hazafiasság, szeretet, család, tisztesség, becsület, erkölcs, hit, stb. Helyettük viszont mit kap az olvasó? „…saját fájdalmad, s örömed”. Öncélúvá vált az irodalom, a globalizálódással együtt elveszítette addigi értékeit nálunk is, és szekértáborokra szakadt, amik ugyan különállóknak vallják magukat, de mind felépítésükben, mind működésükben azonosak. A népiesek témáikkal elavultaknak számítanak, vagy amatőrök művelik csak a rájuk jellemző stílusokat, az urbánusok pedig a modern korhoz hasonulva zavarodottak, céltalanok, kiábrándítóak, és tehetetlenek, saját zavarodottságukat, modern világunk minden frusztrációját műveikben az olvasók nyakába teszik. Még él egy-két „nagy bölény” a múlt századvég alkotói közül, de fentebbi igazamat az is bizonyítja, hogy jelentőségük, súlyuk, hangjuk elhanyagolható. (Szomorúan írom le ezt a tényt! Csak haláluk után kapják majd meg a nekik kijáró helyet a magyar irodalom Parnasszusán.) Helyüket a frissek, fiatalok vették át, olyanok, akik hamar be tudnak illeszkedni minden táborba, legyen az ilyen, vagy olyan, mert számukra „gyerekjáték” az írás úgy is, hogy semmiféle előképzettségük sok esetben ehhez nincs! Identitástudat nélküliek, nemzetben, hazában egyáltalán még csak gondolkodni sem hajlandóak. (Jellemző világfelfogásukra, a „régmúlt” irodalmának (nem)tiszteletére az is, hogy „Petőfit Utálók Körét” is alapítottak már ilyen fiatalok kicsiny hazánkban.) Egy-egy irodalmi lap épp aktuális főszerkesztői igénye szerinti arcukat mutatják mindenütt, s hitük szerint minden OK! A mindennapi betevő és betehető legyen meg, a többi nem számít! Haverok, buli, fanta!- ez a modernkori jelszó! Széttrancsírozódott (a legszomorúbb, hogy nem tudatosan, hanem sodródva, tudatlanul történt mindez) alkotócsoportok, körök, műhelyek, semmi tudatosság, vegetáló, súlytalanná váló Írószövetség, állami támogatások megvonása mindenhonnan, s az ezzel együtt az olvasókban is könyörtelenül kialakuló igénytelenség határoz meg mindent mára. Magára hagyták a vidéki, megyei lapokat, (vagy csak annyit juttatnak, ami a vegetálásra elég) de a fővárosiak is fizetőképes olvasótábor híján ugyanígy tengődnek. Ha meg is jelennek irodalmi lapok, kis példányszámban (relatíve egy tízmilliós országban tízezres példányszámok kellenének jó esetben), és azok is sok esetben a tartalmuk miatt csak a „szakmának” szólva, a szélesebb olvasói körökben érthetetlenek, eladhatatlanok. De nem csak tartalmuk miatt, áruk miatt is. Míg a kultúrát is árucikknek tartja egy kormány, nem pedig eszköznek a továbbéléshez, a fejlődéshez, addig tudomásul kell venni, hogy a piacon ez a cikk ma Magyarországon eladhatatlan, illetve veszteséget termel. De tudomásul kell azt is venni, hogy e nélkül nem lesz holnap kenyér, nadrág, disznó, vagy kóla sem. A regnáló kormányok sok esetben hozzá nem értő, nem szakember kultuszminiszterei is hibásak mindezért, és persze azok az alkotók is, akik ezt látva nem figyelmeztették az olvasókat, hanem maguk is beszálltak a „buliba”, vagy ha nem szálltak be, de cinkosan hallgattak. Természetesen van néhány, a mai kor ízlésének megfelelő stílusú, jól eladható könyv, így például a Harry Potter könyvek, a képes-, útikönyvek, a nívótlan sorozatregények, a krimik, az ezotérikus, mesés, érthetetlen, a misztikus, a ponyva. Bibliai jóslat válik ezzel valóra a 2000. év után, az utolsó időkben jobban hisznek a mesékben az emberek, mint a valóságban. Hihetetlen igény teremtődött a túlvilági, a misztikus iránt. (Talán a nemrég elmúlt ezredforduló világvégi várakozásai is fokozták ezt a hangulatot, érdeklődést.) 

És joggal adódik a kérdés, mondhatom épp most a fentebbieket, most, mikor már magyar irodalmi Nóbel-díjassal is büszkélkedhetünk? Igen, igen, és ezerszer is igen! Mikor Kertész Imre megkapta a legnagyobb irodalmi kitüntetést, Kertész Ákos könyvei is töméntelen mennyiségben fogytak a könyvesboltokból, olyannyira, hogy újabb kiadásokkal kellett csillapítani a növekvő igényeket. Kertész, Kertész, ez is zenész, az is zenész! Egykutya, csak elmondhassam dicsekedve, nekem már megvan! (Ám kíváncsi lennék, hányan olvasták el vajon a Nóbel-díjas regényt?) Bizony, ilyen ma a „köz” műveltségi szintje, ide vezetett a globalizálódás, az át nem gondolt kultúrpolitika, illetve az oktatás szangvinikussága miatti „irodalom-nemtanítás”! A köztévé még maradék kulturális értékeivel lemarad a versengő kereskedelmi televíziók szappanoperái mögött. A klasszikusok avittak, nem korszerűek, nem divatosak, a kortársak olvashatatlanok, érthetetlenek. Jellemző az emberi lélek szépérzékére azért az, hogy az ünnepeinkben még jelentős szerepet kap egy-egy vers, de sajnálattal állapítom meg, hogy funkcionális analfabétaságunk hatalmas méretei miatt már rég nem értjük mondanivalóját, vagy oda sem figyelünk rá. Valami ősi, megmagyarázhatatlan ösztönből még megvesszük a könyveket, de csak „méterre”, attól függően, milyen nagy a nappali szekrénysor. Akik pedig olvasnának, azok az esetek nagy részében anyagiak miatt nem tudják kedvenceiket megvenni. (Gondoljunk csak bele, egy Faludy életműsorozat több tízezer forintba kerül!) Ennek ugyan ellentmond a könyvtárak léte, a kölcsönzés lehetősége, de bizony, sokan nem veszik a fáradságot, hogy odazarándokoljanak, illetve, sok könyvtárnak nincs annyi pénze, hogy új könyveket fogadhasson be. Ördögi kör!

A szocializmus térvesztése után deklaráltan is a kapitalizmus nyert építkezésre lehetőséget Magyarországon. Újra le lettek osztva a szerepek a könyvkiadásban, a könyvterjesztésben. Sok lap megszűnt, ám sok lap született. A régi, patinás lapokat kötelességből kellett volna támogatni, mert csak a bolond szünteti meg azt, ami jó, ami bevált.

A megyei lapok hatalmas értékeket halmoztak fel az elmúlt időszakokban, így van ezzel a Palócföld is. Ám mindez mit sem ér, mondhatjuk, ha el sem jut az olvasókhoz a benne tárolt szépirodalom, vers, felmérés, kritika. A Köz kultúráltságának javításáért nem tud tenni, ha csak Budapesten, vagy a megyeszékhelyen elérhető, s nem lehet hozzáférni Horpácson, vagy Jákotpusztán! A változó világ súlyos igényeket is támasztott a megyei lapok felé. (De sok esetben épp ennek a súlyos igénynek az elmaradását is tapasztalhattuk, mikor is politikai harcok végeredményeként sorvadásra ítéltek lapokat.) Belekényszerítette ez a rendszerváltás utáni időszak (és ezen időszak felelős helyen ülő döntnökei) a megyei lapokat abba, hogy saját házuk tája helyett internacionálisak, avagy országosak legyenek, vagy legalább is ilyen szerepben tetszelegjenek. Ez volt, és jelenleg is ez a trendi! Mintha egyfajta etalon lenne az, hogy egy-egy lapban kik és honnan jelennek meg, fajsúlyosabbnak hiszik azt a lapot, ahol nagy, országos nevek is szerepelnek. S ha nagy nevekkel rakjuk tele a lapot, már meg is tettük a dolgunkat, hiheti az egyszeri főszerkesztő. Mindeközben az uniformizálódással a megyeiség, a szűkebb pátriához való tartozás érzése is a múlté lett. Uniformizálódó világunkban uniformizálódó megyei lapok jelentették a még maradék állami-, vagy épp megyei támogatás megszerzését, hát legyenek! Ám, az ország számára jelentéktelen mértékben járultak hozzá a „magyar irodalom” terjesztéséhez, hiszen civil olvasói rétegük oly kicsiny, hogy elmondhatjuk, a szerzők szerzőtársaiknak írnak bennük csupán. Megyei szinten pedig épp a pátria hírei, alkotói (még akkor is, ha másod, harmadvonalasak csak), alkotásaik maradtak ki belőlük, elzárva a lehetőséget a helyben élők, és köztünk alkotóktól a megjelenésre. Manapság csak az alkotók létszámának ezrede, vagy igen apró töredéke az, aki országos ismertségre tehet szert, s az ismeretlenségben maradás oka nem feltétlenül a tehetségtelenség! (Egyik ismerősöm, aki csodás novellákat ír odahaza, este, nappal nyírja a füvet, szereli a zárakat egy művelődési házban.) Tehetségtelen, jövőkép nélküli szerkesztésnél, válogatásnál a kontraszelekció elkerülhetetlen. Saját tapasztalatom az, hogy ha valaki egy nívótlan, fizetős könyvkiadónál megjelentette első kötetét, azzal már bátran kopogtathatott a szerkesztőségek ajtaján, a főszerkesztők lehozták újabb anyagaikat, s mára már több szövetség tagja is lehet, foglalkoztatva van az illető. Az irodalmi kóklerség ugyanúgy él és virul, mint a politikai. Ugyanaz a szisztéma, és sok esetben ugyanazok a klikkek, vagy ugyanazon családok, rétegek a szereplőik is, hiszen a közpénzek leosztása így működik, ezen a módon elérhető számukra. A megoldást én a helyi értékek megkeresésben, felismerésében, megtalálásában, és értékelésében látom. Merjünk Európában magyarok lenni, olyanok, akik büszkék saját írott, íratlan kultúrájukra, múltjukra, jelenükre, értékeikre. Merjünk saját arcot mutatni akkor is, amikor az álarc a divat. A közízlés kiszolgálása bűn akkor, ha a Köz nem tudja, mi az érték. Szükséges a Köz ismételt tanítása, a fokozatosság elve alapján. A „nehezebb ételektől” már elszokott gyomrúakat nem lehet egyszerre megterhelni. Az asztalos sem faragott bútort fog készíteni annak, akinek dobozra van szüksége, vagy a faragást sem ismeri. Merjünk helyben lépni, ne higgyük, hogy a politika által légüressé tett megye, illetve vidék nem megfelelő élettér! Ó, dehogy nem! Csak nagy áldozathozatalra van szükség! Mert minden megszervezhető, megvalósítható, ha nem sajnáljuk saját pénzünket, saját időnket, saját eszközeinket. Csak ebben az esetben haladhat előbbre egy-egy vidéki közösség, csak így ismerheti fel saját tehetségeit, alkotóit! És az irodalom, a magyar irodalom is akkor kaphatja vissza eredeti megbecsülését, ha azt egy-egy közösség önállóan, saját akaratból, saját nemesítése céljából fel-, és elismeri!

Adja Isten!