Karaffa Gyula versei

A versek, akár a madarak, szabadságból egy darab...

Pócspetrinek volt egy vize...

Pócspetri és Kispetri települések az 1800-as években még víztől elzárva, száraz földúton megközelíthetetlenül, külön léteztek. Pócspetri körül egyébként is mocsaras részek, vízállásos rétek, és a mélyen fekvő részeken apró tavacskák jelezték, hogy a Kárpát-medencében a víz az úr. Ám lehet a víz az úr, ha a sok apró emberke erejét összeadva erősebb, mert ha szükségleteinek kielégítéséhez földterületre van szüksége, akkor lecsapol, szelídít, mederbe terel, hogy legyen szántó, hogy legyen „élet”, s hogy a marhájának legyen télen is mit ropogtatnia a jászolból. Mert élni kell! Az isteni parancs szerint az ember fontosabb a környezeténél, az emberi élet több, mint a „vadállatok” élete, mióta uralma alá hajtotta a földkerekséget.
No, hogy mondandómat ne feledjem: A Kispetrit és Pócspetrit elválasztó vadvizeket az 1800-as évek végén egy épített patakmederrel lecsapolták, elvezették, s ezzel ismét győzött az ember, újabb területet nyert a mezőgazdasághoz, a telkekhez, az építésekhez. Összenőtt így hamarost Pócspetrivel Kispetri, aminek szerves része lett, sőt, később a vízelvezető patak túlsó részén, Kispetriben alakították ki a „közöst”, a téeszcsét, a fóliatelepet, állattartó telepeket, és persze itt nőtt a legjobb dohány, és itt piroslott a legszebb alma is. Emberi dolog ez a természetátalakítás, kár moralizálni rajta, hiszen az embernek épp az élettér az egyik legfontosabb kincs ezen a világon. Annak kialakításhoz pedig bizony sokszor nem gondolja végig tetteinek következményeket, vagy épp tudatosan vállalja azokat, s még jó az az eset, amikor nem visszafordíthatatlan átalakításokat végez. Ám végzett, végez, és végezni fog. Mindig, míg csak él!
Nevesincs „folyó” lett ez a pócspetri vízelvezető, ám a Máriapócsi főfolyamba torkollik, ami a Lónyai-csatornába, ami pedig a Tiszába. Így lehet aztán a névtelen kis vízgyűjtő patakocskából Európa egyik legnagyobb folyamának, majd a Fekete tengernek része, amiben már nehéz elkülöníteni, hogy melyik vízcsepp származik Pócspetriből. A kis patakocska a „nagy egész” része lesz, a léte így kap értelmet, így hoz hasznot az embereknek s visz hírt arról, hogy a vízgyűjtő területeken is élnek emberek, ukránok, szlovákok, magyarok, szerbek, románok, bolgárok. Gyerekkoromban ebben a vízelvezető „folyóban” oly sokat játszottunk, amiről szinte beszélni sem lehet! Mégis megpróbálom.
Mi a „Cserében” laktunk, ami a falu (déli-délnyugati részén) három utcából álló új telepe volt. A „Csere” utcái a „Csikósra” futottak ki, egy rétre, aminek a kellős közepén folydogált a „folyó”. A neve talán a „csíkos”-ból alakult ki, ugyanis a rétet átszelő patak még a gyerekkoromban is telve volt csíkkal. A „Csikós” a gyakori tavaszi magas vízállástól alaposan elöntve, szinte embermagasságúvá növesztette a vadvirágok, a gyógynövények, a sás, a vadsóska, és más egyéb növény szárait. Míg intenzív legeltetés is volt a faluban, addig a „Csikós” a falu egyik legelőjeként szolgálta a Közt. Ám, amikor olyan mértékben lecsökkent a legelő jószág száma a faluban, hogy közös legeltetésre már nem volt mód, (vagy nem tudtak gulyást megfizetni) minden állattartó gazdának, aki kérte, ki volt „mérve” egy-egy darab a „Csikósból”, amin a kevéske saját jószága téli takarmányának való szénáját megtermelhette, lekaszálhatta. A „Csikós” szélén állt a csordakút, egy igazi gémeskút vályúval, aminek vize szinte állandóan tele volt békákkal, jelezve, hogy ivásra tökéletes minőségű. Ittuk is, ha arra járva, kimelegedve a játéktól, megszomjaztunk. Öröm látni álmaimban, amikor a hatalmas termetűeknek tűnő férfiak, Sónyák János, Novák András, Oroszi Ferenc, Pekk András, Csé Herczku József, Pundzsák József, Lencsés Ferenc és a többiek nekikezdtek a kaszálásnak a „Csikósban”: Csengő hangú kaszájukat élesre fenték a „fenkűvel”, amit az oldalukon lógó tehéntülökben, vízben tartottak. Így ugyanis kevésbé marta az acélt a kő, csak élezte. Hallom ma is, ahogy a kövér „fűbe” belevág a kasza, a hersegő hangot, ahogy lendül a parasztkézben, s nyomában pedig egyre gyűlnek a „rendek”, a földre fektetett szénának való. Soha nem fogtam kaszát a kezembe egészen 1990-ig, amikor is ezekre a mozdulatokra visszagondolva, magam is rendre vágtam (és szinte azonnal úgy, ahogy illik) a kecskéimnek a szénának valót. Amikor a fű száradt, és a szélirány a házsorok felé hozta az illatot, semmihez sem hasonlítható élményben volt részünk. Az a csodás, száradó fűillat, szénaszag minden más falusi szagot elnyomott! A gyógynövények, a vízimenta illata elnyomta a disznóólak orrfacsaró bűzét, a trágyahalmok erjedő savanyúságát! Ráadásul a meg nem ázott száraz széna a legcsodálatosabb eledel télen a marháknak, lovaknak, egyéb kérődzőknek, s nem csodálom azt sem, ha a szénapadlások bódító illatában annyi „szerelemgyerek” fogant annakidején, falun, így Pócspetriben is!
A „Csikóst” szinte mértanilag megfelezve, egy szekérút vágott át nyugati irányba, amin gyalogosan legalább jó félórával hamarabb odaértünk a téesztelepre, mint körbe, az aszfaltúton. A parasztszekerek is gyakran jártak erre, még akkor is, ha az út legelején át kellett vágniuk a kis patakocskán, egy e célra kialakított, vagy inkább kitaposott „gázlón””. Ez a „gázló” egy merőlegesen körülbelül négy méter széles, és (hogy nagyon mély ne legyen) tíz méter hosszú, lapos része volt a patakmedernek. Természetesen állt benne a víz még nyáron is, így nem messze tőle egy fapalló is le volt fektetve, amin a gyalogosok kelhettek át száraz lábbal. A „gázló” ezzel a kialakításával tulajdonképpen elsimította a patak két oldalán magasra halmozott gátat, ezért a tavaszi olvadáskor, vagy nagy esőzésekkor a „Csikós” lába rögvest vízben állott. Még a patakparti káka, sás és nádtorzsa sem tudta megakadályozni, hogy kiöntsön a rétre. Mondanom sem kell, madárparadicsom alakult ki így hamarosan a tocsogókban, a magas fűszálak között. Bíbicek, gólyák, vadkacsák, énekesmadarak repkedtek állandóan fejünk körül, ha erre jártunk. Édesanyámmal keltünk át egyszer gyalogosan a „Csikóson”, a patakon át a „háztájiba” kapálni. Pacsirta dalolt az égen, vad, még tavaszi zöldben pompázott a rét, s én a kis gyereklábammal poroszkáltam anyám után el-elcsavarogva. Egyszer csak alig az orrom előtt repült fel egy fácán, s ahol madár van, ott fészek is kell legyen. Nosza, meg is kerestem! Hét fácántojás lapult a fű között, aztán a zsebeimben, már majdnem teljes volt a fészekalj, de bevallom, kiraboltam. Hazavittem a tojásokat, s megkértem anyámat, süsse meg nekem. Aki még nem evett jót, olyan rántottát kívánok neki!
A kis patak gyermeki lelkünket nevelte is. Erkölcsre, összefogásra, csapattá szerveződésre. Történt egyszer ugyanis, hogy egy esős nyáron egy „Csikóson” átszekerező gazda nehézre rakta a szekerét. A patak gázlója aztán megfogta. Úgy leült az a szekér a felázott mederben, hogy se ide, se oda, a ló is csak toporzékolt tehetetlenségében. Húzta volna, de nem bírta. Habot vert patáival, sáros habot. No, a mérges gazda aztán elővette az ustorát, s adott neki! A saját tehetetlenségét a lován verte le, de olyan kegyetlenül, hogy először csak mi, gyerekek dörgöltük bátran az orra alá, hogy ezt nem szabad, aztán a keserves lónyerítés és a gazda kiabálása odahívta a felnőtteket is. Ők már nem voltak olyan angyallelkűek a gazdával, megmondták neki egyenesen a szemébe, hogy mit és hová veregessen! Közös erővel kirángattuk a szekeret a gázló sarából, de az a gazda még nagyon sokáig sáros maradt az emberek előtt! Mi magunk pedig megszerettük a lovat, s meggyűlöltük az állatot kínzót.
A patak medrében általában nyáron is legalább térdig érő víz folydogált. Elég volt ez ahhoz, hogy a kétéltűek, hüllők, rovarok százait-ezreit táplálja. Itt fogtam először kecskebékát a kezembe, itt ragadt nadály először a lábamra, itt sikerült csíkot fognom kosárral, és itt ijedtem halálra a vízisiklótól. Halvány emlékeimben fel-felbukkan egy-egy mocsári teknős képe is, de arra már nem merném letenni a nagyesküt, hogy az is élt benne. A fűzfák viszont ott hajbókoltak partján, és olyan, de olyan fűzfasípot lehetett „kerekíteni” ágaikból, hogy csak úgy zengett a falu, ha rákezdett a fütyülésre a soktagú „banda”, a barátaim és én magam.
Ugyancsak a patak medrét követve juthattunk el a falu temetőjéhez is a legrövidebb úton. A temetőbe járás így válhatott gyerekkorom egyik kiemelkedő élményévé, hiszen amíg kiértünk a temetőbe apám sírjához, annyi látnivaló csábított lemaradásra, hogy anyám nem győzte a „gyere már fiam”-okat. A temető felé a patak a „Páskom” nevű rétre érkezett. A „Páskom” egy hatalmas sík terület volt akkor, ahol ugyancsak a gulya legelt, már, amíg volt gulya. A patak itt is óriási területeket tudott elönteni mikor nagy esőzések voltak, ilyenkor akár egy tenger, akkora lett a „Páskom”. Elcsentük otthonról a fa mosóteknőket, s kineveztük azonnal magunkat kalózoknak, vérszomjas harcosoknak, akik előtt egy cél lebeg, behajózni a hatalmas tengert, s uralmunk alá hajtani a rajta csónakázó bikficeket. Persze voltak „szerencsétlenségek” is, amikor egy-egy fateknő léket kapott, vagy kiesett a dugó belőle, vagy csak egyszerűen szerencsétlenül evezett a gazdája. Ilyenkor a harcosok „bokáig süllyedtek a feneketlen sárba”, azaz egyszerűen felálltak a vízben, nyakig húzták fel a lecsúszott klottgatyájukat, visszaültek a hajójukba, s eveztek tovább. Ebben a „feneketlen” tengerben úsztam először, illetve, ha igazat akarok mondani, csak a sáros vizet nyeldekeltem. Nem zavart senkit, hogy Kispetri összes libája is ide járt úszni, s bizony néha zöldellt a víz mögöttük! Talán ennek a tápanyagokban gazdag víznek is volt köszönhető, hogy a mélyebb részekben itt már kárászok, keszegek éltek, amikből vesszőbotunkkal sokat levegőre hoztunk.
A „Páskom” adta a petri cigányok pénzkereseti lehetőségeit is. Innen származott ugyanis a falu majd összes házának alapanyagául szolgáló vályog, amit mély gödrökből kitermelt agyagos földből, szalma vagy szénapelyvából, és természetesen a patak vizéből gyúrtak, formáztak, majd a „Páskom” sík területein szétrakva a napon szárítottak. Néhány fillért kértek a régi időben darabjáért, de mivel sok ezer kellett egy házhoz, tisztes fizetést hozott a cigánycsaládoknak. Nem beszélve arról, hogy az általuk vetett vályogból épített házhoz később is visszajárhattak „kéregetni”, s egy háziasszony sem zavarta el őket. Anyám is sorra adogatta nekik a szalonnát, a kenyeret, a babot, a zsírt, mígnem kihalt az utolsó vályogvető generáció. A „tégla-kor”, meg a „géptej” pedig a halálát jelentette a „Páskomnak” is.
Nekünk, a „cseresieknek” valamiféle határt jelentett a patakon átívelő kis híd, ami szétválasztotta a „Csikóst” és a „Páskomot”. Onnantól kicsit idegennek éreztük magunkat, nem is jártunk gyakran arrafelé játszani! No, meg hogy őszinte legyek, féltem arra járni a híd alatt fészkelő vándorpatkány miatt.
A „Csikóst” nedves őszökön szinte teljesen elöntötte a víz. Mivel eleve mélyen fekvő részen terült el, így a kiöntött vizet nem tudta gyorsan eltüntetni, ezért gyakran egész télen megmaradt a vízfelület, természetes korcsolyapályát adva nekünk, gyerekeknek. Miután „beállt” a jég, már egy-két centis vastagságúra is rámehettünk, hiszen a víz mélysége eleve nem volt több tíz-húsz centinél. Ha hó esett rá, először közös munkával megtakarítottuk, kijelöltük a pályát, és magunk faragta botokkal kergettük a rongylabdát. Még nem tudtuk azt, hogy modernebb eszközökkel játszva ezt jégkorongozásnak hívják. Volt egy fröcsitalpú cipőm. Illetve Egy fröcsitalpú cipőm volt, ami a kislábújjamnál már kilukadt. Mégis ebben jártam télen iskolába, mert hazafelé ez csúszott a legjobban a „Csikós” jegén.
Délnyugat felé, a Nyíregyházát Nyírbátorral összekötő út felé igazi vadvilágon keresztül lehetett gyalogosan eljutni. Miért jártunk hát arra?- kérdezhetik joggal. Mivel a gépi-, és nagy tagokba való szövetkezeti művelést a föld adottsága (vizes, fás, fűzes, nádasokkal tarkított részek) nem tette lehetővé, ezért itt mérték ki a téesztagoknak a rendes járandóságát, a „háztájit”. Ez a bevitt értéktől, illetve a végzett munka fontosságától függően egy-két hold volt csupán, ám az okosan megművelve, ellátta az egész családot kukoricával (így hússal is), tökkel, babbal, napraforgóval. Zécsi várnak hívtuk ezt a területet, ahol a patakunk olyan fekete földet öntözött, amilyet Debrecen környékén látni! A főúton túl már a Kislétaiaké volt a terület, de az út menti még vadabb területek eleve kizárták, hogy arra is földet mérjenek.
Sokat jártunk gyalogosan a háztájiba dolgozni anyámmal, útközben alig győztük kerülgetni a tocsogókat, vízállásokat, gödröket. Mire kiértünk, már annyira fáradt voltam sokszor, hogy azt lestem, hogyan tudnám elbliccelni a munkát. Egyszer anyám kapája hatalmasat döndült a földben, ahogy belevágta. Úgy megijedtünk mindketten, hogy azonnal hazaindultunk. A legenda szerint a valahai földvár, az Ercsi vár kincseiből, régiségeiből találtak a gazdák a szántás, kapálás alatt, de hogy nekünk miért nem kellett a kincs, máig sem értem. Talán a megtalálókra nem hoztak szerencsét a tárgyak? Sokat gondolkodtam, vissza kellene menni, és megnézni, mi volt az a döndülő hang, de a babonás legendáktól való félelmem ebben megakadályozott. Megelégedtem hát a varjúfészkek kiszedésével, a nyúlfiak elfogásával, és a terményt ősszel hazaszállító szekér zörgésével.
Fenntebbieket nem azért mondtam el, hogy kontrasztosak legyenek a most következő soraim, hanem csak azért, merthogy így volt. Az én gyerekkorom volt, Pócspetri vize volt. Volt.
Már jó húsz éve elköltöztem szülőfalumból, így amikor hazamegyek, erősebben látom azt, mi változott. Valaha hatalmasnak tűnt itt minden. Hosszú, beláthatatlanul hosszú utcák, akár több órás távolságok, és hatalmas terek jelentették nekem Pócspetrit. Mára minden összezsugorodott. Karnyújtásnyira van a temető a „Cserétől”, és szinte összenőtt a szomszéd faluval, bocsánat, várossal, Máriapóccsal. Hogy mi lett a „Páskomból”? Feltöltötték gödreit, talajegyengetés után utcasorok, házak állnak rajta. Mivel a víz egyre fogy, (észre kellene már vennünk végre!) ma már az egykori szűk kis patakmeder is el tudja vezetni. Ha nem, hát akkor a temető előtti nyárfást önti el, s a nyárfák árnyékában nem terem más, csak a vérszívók nemzetsége, a szúnyogok. A „Csikós” egykor vadvilágtól hemzsegő területe is domesztikálva lett. A patakot alig látja már az arra járó, mert eltakarják a gazdasági épületek, a vállalkozások üzemcsarnokai. Kispetri és Pócspetri teljesen összenőtt, az egykori gyalogutakat benőtte az aszfalt, most már mindig száraz lábbal lehet eljutni a „közös” felé.
Pócspetrinek volt egy vize! Vajon a mai gyerekek is olyan élmények hatása alatt nőnek emberré, amikben nekünk volt részünk annakidején? Nem várok választ. Maguknak feleljenek!

Az ajándék...

A kórház ötödik emeleti ablakából déli irányba nézve a Józsefváros öreg épületeinek kormos, galambszaros, antennaerdőben bujkáló cserepei sejlettek elő a hajnali derengésben. Délkelet felé, a Kőbányai tornyok és panelépületek előterében korán munkába álló darukat melegítettek bátor kezelőik, üresen forgatva a gémeket, leengedve, felhúzva a drótköteleket. Kelet felől, a Mosonyi utcában már csutakolták a rendőrlovakat, kis talicskákban hordták ki a trágyát alóluk. Ébredezett a város is. Hideg északi szél röpítette messze a reggeli derengő napfényben is haragos felhőket, ki tudja kire, mire haragudtak, talán már ők maguk is elfelejtették. Az utcán az ide-oda munkába indulók tüdejét szinte szétfeszítette a városba az éjszaka betört friss, tiszta levegő. Ilyennek kellene lennie mindig a hajnaloknak, ilyen friss illatokkal üdének, ilyen tüdőt tisztítónak, ilyen örömet hozónak, ám az ilyen pillanatok ritkák a többmilliós város életében. Általában álmos arcú, lehajtott fejű, szemeikkel a földet néző emberek sűrű lépteitől koppannak a macskakövek, akik úgy menetelnek a munkába, hogy már az odaérkezésük előtt a haza-utat vágyják. Ám a mai reggel valami oknál fogva tisztább és könnyedebb volt, mint a többi, tán épp ma történik meg mindenkivel a csoda, amire vár, amióta csak él?  Vagy csak a tavasz érkezett meg a széllel? A fényes, mosolygós arcok áhítattal készültek az apró örömök befogadására, amiket ez a nap adhat. Az éjszaka összegyűrődött arcokat kisimította a remény, és hálából az emberek egymásnak is küldtek egy-egy kedves mosolyt. Innen, az ötödik emelet gyakran suvickolt ablakai mögül is tisztán láthatóak, szinte tapinthatóak voltak ezek az apró mosolyok, a csodavárás, de a levegő frissessége helyett csak a kórházi szagokat szippanthatták be a kórteremben fekvők. Megtört arcú, és összetört csontú férfiak feküdtek az ágyakon. László, a legfiatalabb, autóbalesetben szerzett kulcscsonttörést és zúzódásokat, András bácsi, a legidősebb, rosszul lépett le a lépcsőn és eltörte a combcsontját. Kálmán kocsmai verekedés közben kificamította a vállát, megütötte a nyakát. Mihály egy elmegyógyító intézetben egy szál cigarettán összeveszett betegtársával, aki ellökte, és ő olyan szerencsétlenül esett, hogy eltörött a csípőcsontja. Sándorról senki sem tudott semmit, mert senkihez sem szólt, nem beszélt, csak feküdt naphosszat. A lába volt törött, ennyi volt róla tudható, meg az, hogy hosszú, ápolatlan szakállát látva talán hajléktalan lehet. Ezt azért is valószínűsítette mindenki, mert mindent szótlanul megevett, megivott és a nővérek semmilyen utasítását nem volt hajlandó elvégezni elsőre, csak nagyon hosszú -hosszú szünet, illetve gondolkodás után. Még most is, itt is lázadt a lelke a kötöttségek, a szabályok ellen. A kórterem jól felszereltnek volt mondható. Minden fej fölött egy lámpa, egy riasztógomb vész esetére, a gurítható kórházi ágyakon még az éjszaka után is tisztának tűntek az ágyneműk, mindenki mellett egy pohár víz állt a kisszekrényen elérhető távolságban, szóval minden jól működött és a helyén volt. A csípőtörött Mihály az ablak melletti sarokban feküdt, ahová hajnali négykor, több órás műtétje után hozták fel a földszinti helyiségből. Meztelen testét csak egy lepedő takarta. A nikotintól sötétbarnára patinásodott ujjai fölött a kézfejében lévő érbe egy csövön át csöpögött az infúzió, lepedője alól egy másik csövön viszont a nedvesség szivárgott ki hólyagjából a katéteren keresztül egy zacskóba, ezzel bizonyítva a tételt, semmi sem vész el, csak átalakul. Esetleg vérré, sejtekké, zsírrá, energiává, ezáltal emberré, vagy gennyé, takonnyá, húggyá, fölösleges csatornatöltelékké, amik újra a természetbe olvadnak valahol, valamikor, ugyanúgy, ahogy az ember is szétolvad majd egyszer, tán épp itt a szomszédban, a Fiumei úti temető szelíd fáinak gyökerei alatt. Mihály ágya mellett, az ablaknak háttal, egy kissé kopott kórházi széken ült egy fekete ruhás ember, egy őr, akinek az volt a feladata, hogy figyeljen, nehogy Mihály megszökjön, esetleg megbilincselje, ha dühöng, ne engedje, hogy idegenektől veszélyes tárgyakat átvegyen s a történésekről jelentést tegyen feletteseinek mobilon, amit épp a Mihály feje fölött lévő konnektorból tudott csak tölteni. Csendesen lépett be váltás után az őr a kórterembe, az éjszaka szolgálatban lévő társával is inkább a folyosón beszélték meg a történteket, pontosabban a nem történteket, mert Mihály magatehetetlenül feküdt a műtét után. Otthonosan berendezkedett a hosszú szolgálatra, kabátját az erkélyajtó kilincsére akasztotta, hátizsákját a sarokba állította, könyvet, szemüveget vett elő, s minden értékét a rajta lévő fekete farmerdzseki zsebeibe gyömöszölte, de csak a biztonság kedvéért. Olvasni kezdett. Már a negyvennegyedik oldalnál tartott, amikor a betegek ébredezni kezdtek.
Kálmán nyitotta fel a szemét először. Nagyra nyílt, fekete pupilláival felmérte a terepet, nem titkolt kíváncsisággal szemlélte meg az őrt. Nyakát dörzsölgetve, köszönés nélkül szólt hozzá s kérdezte meg, mennyi az idő. Cigarettát vett elő zsebéből, és mezítláb, félmeztelenül, felkötött kézzel kiment rágyújtani a mosdóba. Mikor visszatért, szinte jajveszékelve panaszkodott, hogy a fájdalomtól egész éjszaka nem tudott aludni, ám ahogy visszadőlt az ágyára, néhány szusszanás után már úgy horkolt, akár egy gépágyú. Aztán az idő múlásával sorra ébredezett László, András bácsi, Sándor, majd Kálmán is immár másodszor. Az őr mindenkinek egyenként köszönt egy szinte hallhatatlan "jó reggelt" -tel és egy alig látható fejbiccentéssel. Az ébredés szemérmessége okozta ezt a visszafogottságot, no meg a civil betegekre rátelepedett gondolatok, hogy vajon ki ez az őrzött ember, mit csinált, hogy őrzik és miért kell őrizni egyáltalán. Az őr tovább olvasott, miközben a betegek sajgó testrészeiket masszírozták, kitekintgetve a fényre, az örökké tartó útját járó Napra. A nappalos nővérke lépett be a kórterembe az ügyeletes orvossal. Mindenkit végigkérdeztek kedvesen, hogy van, mi újság, mi a panasza, mit szeretne. Mihály ágyánál először az őrt vallatta az orvos a munkájáról. Érdekes pillanat volt, amikor az őr észrevette, hogy már más szemmel néz Mihályra az orvos, pedig az egyetlen szót sem szólt eddig, és az őr sem mondott semmi konkrétumot Mihály bűneiről. Viszont mikor Mihály megszólalt, mindent mindenkinek illedelmesen megköszönt, már-már szinte alázatosan. A nővérkének a lázmérőt, az orvosnak az érdeklődést, az őrnek, hogy ráköszönt. Hiába, mert mindenki tudta már, hogy ő egy elmebeteg, aki egy zárt, börtön jellegű intézet lakója, aki vagy embert ölt, vagy megvert valakit, vagy garázdálkodott, vagy lopott, de mindenesetre csinált valamit. A reggeli után az őrt megkérte Mihály, hozzon neki egy pohár vizet. Egy vékonyfalú műanyagpohara volt ehhez Mihálynak, amit az előző szolgálatos hagyott itt neki, miután kiitta belőle az automata keverte jellegtelen kávét. Az őr természetes mozdulatokkal teljesítette a beteg kérését, gondoskodásában semmi hányavetiség, semmi türelmetlenség nem volt, inkább valódi segítőkészség. Tán ez tette, hogy András bácsi Mihály felé nyújtotta saját zöld műanyagpoharát. "Fogadja el! Legalább a bajban segítsünk egymáson azzal, amink van. Nekem nincs szükségem erre a pohárra, magának meg nincs, hát most már van." - mondta az öreg. Valóban nem érte veszteség, hiszen családja bőségesen gondoskodott róla, mindene volt, akár csak otthon. Mihály harsány köszönömmel hálálta meg a poharat, amit azonnal birtokba is vett. Átöntötte belé a vékonyfalú pohár tartalmát, kortyolt belőle s odaállította maga mellé szemmagasságba, hogy a fejét se kelljen mozdítania, ha rá akar pislantani. Semmi sem történt, mondhatnánk. Valaki adott egy értéktelen műanyagpoharat valakinek, miközben a távoli daruk emelgették roppant súlyaikat, a város nyögött egyet a hatalmas autórengetegben, az emberek végezték monoton tevékenységeiket, születtek, vagy épp meghaltak. Ám mégis. Apró, madársóhajtásnyi csoda történt itt a kórteremben, András bácsi és Mihály között. A segítőkészség, az emberség csodája. Igen. A nagy csodák várása közben sokszor észre sem vesszük az aprókat, amik minden nap velünk, vagy másokkal megtörténnek. Pedig ha tudnánk, ha észrevennénk...

A légy...

Nagyot döndülve csapódott be a régi vasajtó a sétára távozók után, aztán apró rezgések formájában elhalt a hangja a méteres falak repedéseiben. Z. végre felkászálódhatott a felső ágyra. Felállt az ezerszer javított asztal mellől, leseperte zubbonyáról és nadrágjáról a ráncokat, fellélegzett, egyedül maradt. Nem volt könnyű az ágy vaslétráján felmászni, hiszen jobb kezét nem használhatta, annak összezárt ujjai között tartott valamit, amire láthatóan vigyáznia kellett.
Lakhatott volna egy alsó ágyon akár, de önként választotta a megalázónak is felfogható felsőt. Odafenn otthonosan érezte magát, a saját ágyán, a saját vackában. Saját testének kipárolgásait őrző rongyai óvó, megnyugtató biztonságérzetet adtak most is, mint mindig.
Mintha odahaza lenne idefenn, mintha a párna szövetének érintése kedvese keze lenne a homlokán, mintha az itt elálmodott álmok melegítenék otthonszagúvá az életét, átalakítva a bezártság valóságos, börtönbéli szagait. Feltérdelt, hogy feje az alacsony plafonhoz ütközzön, megtámaszkodott a kemény, acélosra edzett nyakizmaival, majd a sarokban hetek óta porosodó, és cigarettafüstben patinásra pácolódott pókháló szálaira helyezte a markában tartott, szárnyaitól megfosztott legyet. A légy azonnal beleragadt a nyúlós, de erősen összedolgozott hálóba. Próbálta lábait kiszabadítani, és ezzel csak még jobban belegabalyodott a szálak csapdájába. Z. nézte ezt a reménytelen küzdelmet, várta, mikor látja meg a háló mélyéről heves rohammal előrelendülő barátját. Ide sűrűsödött az élete, ebbe a kétszer három méteres zárkába. Talán nem értette, de ennek ellenére érezte, hogy itt is ugyanaz és ugyanannyi történik csupán, mint odakinn a szabad világban. Ugyanazok a napok, a percek, a magány, a szó, a csend. A pók etetésével csak magára gondolt, önmagának akart örömet szerezni, mert az ember akármit is csinál, csak önmagára gondol. Az élet ilyen, az élőlények így működnek, amióta világ a világ, s ő is csak egy ezek közül a lények közül. Példának okáért gondolhatott volna a légyre is, annak is voltak önös céljai, az is enni akart, szaporodni, repülni szabadon, de Z.-t ez nem érdekelte. A légy élelem volt csupán, barátja mindennapi betevője, barátságuk záloga. Rendszerint cukorkristályokat rakott az asztal sarkára, aprólékosan elrendezve a négy-öt fehér kockát, amit a kávéjába szánt adagjából mentett ki. Az ablakot is gyakran kinyitotta, hogy berepülhessenek az apró rovarok s rátalálhassanak a csábító csemegére. Társai habókosnak tartották ezért s a bolondoknak fenntartott szánalmas pillantásokkal lesték, hogy mit csinál. Kikezdeni nem merték, mert bogarassága ellenére Z. teste látszott a legizmosabbnak négyük közül. Ha gyengébb lett volna, moshatta volna szennyesüket, vagy az esti sötétségben négykézlábra ereszkedve tűrhette volna a vad ösztönök vad löketeit, ám így erősen, egészségesen azt csinált, amit csak akart. Ha leszállt egy légy az asztalra, szemében ősi indulatok sejlettek elő, a kemény hidegek, nagy melegek vadászainak türelme, s amikor tenyerét megcsiklandozta egy apró, fekete test, a csapdát állító ősök öröme csillant meg pupilláin, és elégedetten mormogott valami ismeretlen feljebbvalóságnak valamilyen, csak általa ismert és kitalált szelíd imát.
Racionálisan, szakszerűen tépte ki a legyek szárnyait, egyszerűen, szánalom nélkül, ahogyan őt tették volna tönkre mások, ha gyengeséget éreztek volna rajta. A szárnyatlan legyeket aztán egy üres kávésüvegbe zárta, ahonnan már csak elgyalogolni tudtak.
Mosolyogva gondolt arra, hogy milyen könnyen összeszedhetőkké váltak így ezek az örökmozgó, minden idegszálukkal a menekülésre összpontosító lények. A pók az izgalomtól remegve dobta előre soklábú testét, rágóját a szerencsétlenül kapálódzó légybe vágta, megbénítva mérgével. Irtózatos gyorsasággal tekerte körbe az élettelenné vált test körvonalait a nyálkás, ragadós, potrohából elővarázsolódó végtelen szálakkal. Becsomagolta, akár régen az egyiptomiak a számukra oly fontos hozzátartozókat. Munkája végeztével egy légymúmia lógott a sarokba épített háló belsejében.  Z. szerette volna megsimogatni ezt az apró élőlényt, akiről ő gondoskodik. Kellett neki ez az apró hazugság, jólesett csinálni valamit, valami fontosat, ami az egyhangú napokban az értelmet, az eseményt jelentették. Odabenn, mélyen tudta, nélküle is ugyanannyi legyet fogyasztana el ez az emberrel soha barátságot nem kötő lény, de mégis. És azért is.  Amíg legyek vannak s amíg a legyeket pókok eszik, s amíg a pókok a sarkokban laknak, s amíg azok a sarkok felérhetőek, addig van miért...  Jó, ha rátalálunk a saját sarkunkra, a saját pókunkra...

Ahogy felnézek, én is látok egyet épp, s fülem mellett halk döngicséléssel elszáll egy légy...

Az élet azért másmilyen...

András rég nem érzett olyan erős sóvárgást, mint most. Gyomra öklömnyi, ám mázsás súlyú gombóccá töpörödött az izgalomtól, homlokán apró izzadtságcseppek gyöngyöztek, idegrendszerének heves működéséről árulkodva. Kellemesen lepte meg a reggel kapott levél, miszerint a hétvégi összejövetelen az ő lábát akarja megmosni Péter, a lelkész. Ám, ahogy az egészségesnek látszó almában is féreg rághat odabenn, örömébe azonnal kétkedő gondolatok fészkelték be magukat. Hát kicsoda ő, hogy kiválasztotta az a szent ember erre a lelkészek számára oly megalázó, de András számára megtiszteltetést jelentő feladatra? Mivel érdemelte ki Péter figyelmet, amikor az élete annyira semmilyen, annyira hétköznapi, amikor ő csak egy a nyájból, egy "csapzott bundájú és életű bárány" csupán, aki nem tud mit kezdeni sem a hitével, sem önmagával? Hogy jön ő ahhoz egyáltalán, hogy egy nagytekintélyű tanító, egy prédikátor, egy szent, karizmatikus ember előtte alázkodjon meg, előtte hajlongjon, áldást osztó keze az ő koszos lábait öblögesse? Félt? Nehezen megfogalmazható érzés volt ez, de külső jegyei alapján egyértelműen félelem. Hírtelen eszébe jutott minden bűne és vétke. A gyilkos indulatok, a hazugságok, az apró, gyerekkori lopások, a munkahelyről elvitt anyagok garmadája, az önkielégítések, a kiserdei vad szeretkezések a mindenre kapható lányokkal, a korbácsként csattanó, anyjához intézett szavai, a lerészegedésig tartó sörözések, a kocsmai verekedések, a szétfröccsenő vér, a szaxofonjának visszhangja a fák között, a versei a sima papíron, minden, amit bűnnek tanítottak neki a gyülekezetben. Összepiszkolódott, rongy embernek érezte magát ismét, pedig megtérése után már megtapasztalta a hit szabadságát, a levegőbe emelő extázist, a megtisztult, bűneitől megszabadult lélek könnyedségét. Lehet, hogy épp azért választotta Péter, mert még nem szabadult fel igazán a bűnei alól? -mardosta a szavakká össze nem érett gondolat.  Mert a legkisebb kell neki a nyájból? Mert Péter még mindig bűnösnek érzi őt? Vagy, a bűnvallásakor elmesélt történetei jutottak a lelkész eszébe? - jutott el az egyelőre feltevésként egyre határozottabban agyában motoszkáló gondolathoz. András majd megőrült a kavargó képek súlya alatt. Úgy döntött, inkább hanyagolja most a témát, ráér később a hétvége esetleges történéseinek latolgatására. Bevásárolni indult. A határ menti kisváros békés nyugalomban szuszogott, válláról lassan lekerült a nap súlya. Esteledett. Sétáló párok bújtak egymáshoz mentükben, szerelmes lépteik simogatásként súrolta az aszfalt apró köveit. Az út szélén álló fák, mint a felkiáltójelek, büszkén, sudáron szemlélték az emberek menetelését. András úgy érezte, itt is ezer szempár kíséri mozgásában, mindenki őt figyeli, mintha valami jel lenne rajta. Akár egy vesszőfutáson, úgy érezte, záporoznak a tekintetek suhogásai testén. Innen is, onnan is szeretetteljesen ráköszöntek ismerősei, ám még ez is gyanúsan kedves volt számára. Semmi kétség, valami megfertőzte a lelkét! A bevásárlóközpont parkolójában észre sem vette az ismerős autókat, gyülekezetéből többen is vásároltak odabenn. A pultok között céltalanul bambulva nézte a végeláthatatlan kínálatú polcokat, nem igazán tudta, mit is akar venni. Összefutott Sándorékkal. A szimpatikus házaspár férfi tagja kézfogással üdvözölte, Mária még meg is puszilta arcát.
- Hallottuk a nagy újságot. Tudod,  ez  nem  esik  meg  minden  emberrel, örülnöd kell a
kiválasztottságnak! - gesztikulált élénken Sándor
- Örülj, hogy épp a Te lábaidat akarja megmosni Péter. Ez akkora megtiszteltetés, húúú!
Nem is lehet szavakkal kifejezni! - mondta, s szinte repesett a másra váró boldogság gondolatától. Mária áhítatos tekintetének sugaraival simogatta meg András félénken remegő ábrázatát, ő nem beszélt, csak bólogatott férje szavait hallgatva. András nem akarta örömüket saját kétkedésével megzavarni, félszegen toporgott, egyik lábáról a másikra helyezve testsúlyát.
- Persze, örülök is  neki,  higgyétek  el!  Csak  kicsit  meglepett  és  hírtelen  jött.  De igyekszem majd mindent jól csinálni, úgy ahogy kell! - válaszolta a lehető legőszintébb hangsúllyal, ami ebben a helyzetben csak kitellett tőle.
Hát ezek nem értik, miről van szó? Minden igyekezete ellenére sem sikerült nyugalmat erőltetnie önmagára és megszabadulnia eretneknek hitt gondolataitól. Arra gondolt épp, hogy Sándorék és mások is a Péter felé irányított, már-már ájulásig fokozott, elvakult szeretetükkel nem is vehetik észre, hogy rá, Andrásra, csak, mint egy bábura van szükség ebben a színjátékban, ahol nem az alázatról és a szeretetről lesz szó, hanem Péternek egy újabb jó alkalom ez arra, hogy bizonyságot tegyen nagyságáról, rátermettségéről, vezetői alkalmasságáról. András elhitte eddig, hogy erről, ilyesmiről még gondolkodnia sem szabad s most elementáris erővel tört fel belőle a kételkedés, az eddig ki nem mondott igazság. Igen, az Igazság fertőzte meg! Hite ahelyett, hogy szabadságot adott volna neki, olyan súlyos rácsok mögé zárta, amin keresztül még a fény is nehezen talált utat. Nem csoda, ha lelke sápadtan hervadozott eddig, ahelyett, hogy virágba borult volna. Pedig a hit lényege ez; Virágba borítani az elszáradt faágat is, kinyitni a lakatokat, zárakat, kiengedni a napfényre a lelkeket, szabadságot, békét, biztonságot, megelégedettséget adni nekik. Eretnek? Istentagadó? Hitehagyó? Egyiknek sem érezte magát, csak végtelenül szomorúnak, és időtlenül boldogtalannak. Tudta, hogy bátorsága mégsem lesz a nyílt beszédre, tudta, hogy szép csendben fogja leépíteni kapcsolatait, tudta, hogy egy napon már semmi köze nem lesz az egykor annyira szeretett és tisztelettel bámult gyülekezethez s azt is tudta, hogy soha többé nem keres másikat e helyett, mert mégis csak ez volt, vagy ez lenne a legjobb a világon.                      
Vasárnap, a padlóra tett lavórban langyosan csillant meg a habfürdővel illatossá varázsolt folyadék. A vízfelület apró, gyűrűző hullámai visszatükrözték az izgatott arcok mosolyát, az egészséges ábrázatok kikerekedett örömét, szent várakozását. A szék karfáján puha törölköző árválkodott az áhított pillanat után sóhajtozva, amikor léte hasznossá válhat, amikor rá is szüksége lesz valakinek. András odahaza alaposan megsúrolta lábait, a behintőporozott cipő, a tiszta zokni biztosan nem büdösítette még be. Kellemetlen lenne, ha Péter orra előtt szagítanának. Nyugodtan ült a széken, nadrágszárát térdig felhúzva várakozott. Aránylag jól tűrte a pillantásokat, az irigykedő tekintetek perzselését. Péter megjelentét hatalmas tapsvihar jelezte. Kimérten, szakszerűen végezte a feladatát. András lábát a lavórba emelte, vizet öntött rá úgy, ahogy a filmekből elleste az ottani Jézustól, majd a törölközővel puhán végigtörölte. Megcselekedte azt, amit a hite kért tőle. Kifejezte alázatát az alantasabb helyzetben lévőkkel szemben, András lábain keresztül. Az összejövetel jól sikerült. Látszólag mindenki boldogan mosolygott, mielőtt csendben haza nem mentek. András sem csinált botrányt. Eltűrte a lábmosást, tudta, ezt még el kell viselnie, ha szabad akar lenni.

Vigyél magaddal...

Meleg nyarunk volt. A kaszárnya ablaka sarkig kitárva sem tudta a megrekedt, fülledt levegőt kisöpörni az emeletesre összepakolt ágyak nyikorgó lábai közül. Napjaink monoton egyhangúsággal teltek, szigorú napirend és parancs szerint. Éjszaka a nyikorgó ágyakon az otthonról, a szeretteinkről álmodozva forgolódtunk. Ki a puha, illatos ágynemű után, ki a gőzölgő kedvenc étele után, ki a szerelme után sóhajtozott vágyakozva, várva, hogy a meleggel együtt letelik végre a ránk kimért másfél év is. Egy napon kultúros törzsőrmesterünk lépett körletünkbe:
-No, emberek! Megkérdezem, ki az, aki szeretne kiszabadulni kicsit a laktanyából?
Szinte egy emberként üvöltött fel a szakasz:
-Én! Én is!
-Arról van szó, hogy Cégénydányádon van egy lánynevelő intézet. A vezetője régi ismerősöm, aki megemlítette, a gyerekek örülnének, ha egyszer ellátogatnánk hozzájuk egy hétvégén. Lehetőleg egy egész napra. Munkát nem kell végezni, csak a lányokkal együtt részt venni az általuk szervezett programokban. Már nagyon készülnek ám ! Várják a katona "bácsikat" !
Mindnyájan lázas izgalommal kezdtünk a készülődésbe. Tiszta egyenruhát vételeztünk az ellátó tiszttől, bakancsot takarítottunk, körletet rendeztünk, ha "hazaérünk", ne padlósikálással kelljen befejeznünk a napot.  A laktanya igen bőkezű ajándékot készített össze a lányoknak. Bár katonás logikával, de valóban ésszerű dolgokat vittünk magunkkal: Több zsák krumplit, "madárlátta" katonakonzerveket, takarókat, apró szekrényeket, társasjátékokat. Mindezt felpakoltuk egy öreg Csepel teherautóra, amelyiken nekünk is el kellett még férnünk. Az utazás a zsúfoltság, a zötykölődés ellenére is vidáman telt, számunkra ismeretlen utakon, még sosem látott falvakon vezetett végig. Megérkezésünket valóban örömmel várták. Az intézet kapujában tízesével álltak a lakók, óvodáskorúaktól a nyolcadik osztályos iskolás lányokig. A barátkozás, a beszélgetés könnyen indult meg közöttünk, mindegyikőnk azonnal három-négy önkéntes "kísérőt" kapott, akiket a nap végéig "levakarni" sem lehetett volna magunkról. Az ajándékokat apró kiáltásokkal, nevetve fogadták. A krumplit, konzerveket, takarókat, szekrényeket helyükre raktuk. A játékokat azonnal kiterítették az asztalokra s ki ezzel, ki azzal a játékkal kezdett új élmények, új kalandok kipróbálásába. Az igazgató ajánlatára a falu iskolájába vonultunk át ebédre. A sétaút alatt lakodalmas menet hömpölygött végig a főutcán, felszalagozott botú vőféllyel, a közös jövőt akaró ifjú párral, danolászó lakodalmi néppel, cintányéros, szaxofonos, hegedűs zenészekkel. Teli üvegekkel kínáltak bennünket is a vonulók, minden effélétől elzárt "szegény" katonákat, s ha meghúztuk netán egy-egy korty erejéig a felénk nyújtott flaskát, hát törzsőrmesterünk félrefordította fejét. Az iskolaudvaron legnagyobb meglepetésünkre szinte a falu egész lakossága bennünket várt már. Itt terítettek a nagyszámú gyülekezetnek.   Az ebéd igen finomra sikeredett, és bőségesen jutott mindenkinek. A közös falatozás megelégedett hangjai zeneként csenghettek a szakácsnők fülében, mert mosolygósan kínáltak még.  Aztán kezdetét vette a víg forgatag, akadályversenyek, fogócskázás, játék, játék, játék. Bár még magasan járt a nap, de a tábortüzet most kellett meggyújtanunk, hiszen időnk rövidre szabott volt. Hatalmas fahasábokból épült a máglya, tüze az égig ért s körötte csendes áhítattal lesték a lányok a pattogó szikrákat. Hozzám egy első osztályos, fekete szemű, hosszú copfos kis cigánylány ragaszkodott a legjobban, szinte az egész idő alatt el nem engedte volna a kezemet, bármerre is jártunk, bármit is csináltunk; szorította, mintha az élete is a kezemtől, ettől a neki felnőtt, meleg katonakéztől függött volna.  Bár nem sokat beszélgettünk együtt, mégis mintha egymáshoz tartoztunk volna, mintha régtől ismertük volna egymást. A játék elcsendesedett, a tábortűz elhamvadt, parazsa szelíd sustorgással köszönt el nézőseregétől. Feladatát elvégezte. Melegséggel töltötte tele az apró szemek tulajdonosainak lelkét s a mienkét is.  Visszaballagtunk az intézetbe kocsinkhoz, indulnunk kellett, ha nem késő este akartunk visszaérni a laktanyába. A búcsúzkodás fájdalmasra sikeredett, egyikünket sem akarta elereszteni a  ránk akaszkodó kis "kullancs"-lány.
-Vigyél magaddal!  - mondta nekem a feketeszemű cigánylány.
-Vigyél magaddal! - zúgott a hazaúton végig a fülemben a könyörgés. Talán ezért, talán valami másért, amit még nem tudtunk megmagyarázni magunknak, de a visszautat alkohol nélküli részegségben, vad énekléssel töltöttük, a sírást sem szégyellve egymás előtt. Talán a lányok a búcsút, a "szakítást" hamar kiheverték. Reménykedem benne. Hiszen hozzászoktak már az örökös csalódáshoz. De hogy közülünk sokan aznap értünk felnőtté, férfivá, emberré, az bizonyos!